Vincze Gábor életében először elindul a Kinizsi Százon. Ebben nem lenne semmi szokatlan, mármint azon kívül, hogy száz kilométert tervez legyalogolni 24 órán belül, csakhogy Gábor csupán 3%-ot lát az őt körülvevő világból. Tökéletes alanynak bizonyult ahhoz, hogy vele próbáljuk ki új fejlesztésünket a funiQ-on, a nyomkövetőt. Ezen az oldalon a túra nyomvonala mentén élőben követhetjük, hogy éppen merre jár Gábor, és amennyiben a térerő engedi, az ellenőrzőpontoknál egy-egy gyors helyzetjelentésre is számítunk.

AZ ÉLŐ KÖZVETÍTÉST IDE KATTINTVA OLVASHATOD VÉGIG

Beszélgetésünk apropóját az adja, hogy együtt próbáljuk ki az élő nyomkövető rendszerünket, de először azt kértük Gábortól, meséljen magáról, a sporttal való viszonyáról, a nehézségekről és szépségekről, amit látássérült sportolóként átélt.

funiQ: Három paralimpián vettél részt judósként 2000 és 2008 között, kettőről éremmel jöttél haza. Hogyan kerültél látássérültként a sport világába?

Vincze Gábor: Mindig is nagyon szerettem sportolni, több féle sportot is kipróbáltam, de először csak autodidakta módon. Ilyen volt az úszás is: beugrottam a medencébe, és úsztam, csak azért, mert jólesett. Később merült fel bennem az igény, hogy edzői felügyelet mellett kipróbáljak egy küzdősportot is. A judo tökéletes választásnak tűnt, mert amellett, hogy férfias sport, látássérültként hasznos, ha megtanulok esni vagy megvédeni magamat, ugyanakkor nem kell attól tartanom, hogy nem látom az ütést, mint például a bokszban. A judo a közvetlen kontaktusra épül, a dobások, fojtások, feszítések mind fogásfelvételből történnek, így nem szenvedek hátrányt a jól látókhoz képest. A Budapesti Spartacusban kezdtem edzeni a látó gyerekekkel együtt, de amikor szerettem volna versenyezni, jött az első pofon. Nem kaptam meg a sportorvosi engedélyt, mint egy hibás darabot, ledobtak a futószalagról. Igazságtalannak éreztem, ugyanis az edzéseken azokat a gyerekeket vertem rendszeresen, akik hétvégente az érmeket hozták a versenyekről. Az edzőm is így látta, ezért egy ismerősének az ismerősén keresztül elintézte, hogy megkapjam azt a pecsétet. Ez nyilván nem volt szabályos, de ma is vállalom, mert ezzel kitapostam egy utat. Mire eljutottam az orvosi vizsgálatra, végre megállapították azt, amit addig is tudtam, hogy valóban nem látom a táblára írt betűket, viszont nem áll fenn semmilyen veszély sportolás közben a szememmel kapcsolatban. Ekkor már eredményesen versenyeztem a látók közt, de az érdekes az, hogy előbb kvalifikáltam magamat a paralimpiára, mint hogy személyre szabottam megvizsgáltak volna. Ekkor már „föntről” is szóltak, hogy jó lenne, ha átengednének, így innentől kezdve nem volt akadály, beindult a paralimpiai karrierem. Ma már, ha én viszek oda egy gyereket, speciálisan megvizsgálják, hogy árt-e a szemének az a sport. Azt akartam elérni, hogy a bürokrácia ne legyen akadálya egy sportkarriernek. Hosszú út volt, de azt szoktam mondani mint a milliomosok, hogy csak meg ne kérdezd, hogy szereztem az első sportorvosimat!

funiQ: Amikor abbahagytad a versenyszerű sportot, azonnal váltottál valami másra?

Vincze Gábor: Részt vettem három paralimpián, ebből az utolsón már nem volt eredmény, a legutóbbira pedig már ki se jutottam. Ahogy fokozatosan kiöregedtem a versenysportból, elkezdtem olyan dolgokkal foglalkozni, ami majd kipótolja ezt az űrt. A TF-en (Testnevelési Főiskola, ma már Egyetem – a szerk.) elvégeztem a sportmenedzseri, edzői képzést, és Tisztánlátás néven alapítottunk egy sportegyesület, ahol látássérült gyerekeknek továbbadhatom a tudásomat. Ezzel párhuzamosan kezdtem el túrázni. Testhezállónak, szépnek tűnt, és jól ki tudtam váltani vele a judo elmaradása okozta mozgáshiányt is, szóval rögtön megtetszett. Már az elején belevetettem magam, alig fél éves tapasztalat után elindultam a Mátrabércen. Nagyon jól sikerült teljesíteni, úgyhogy azt gondoltam, akkor túrázgatok tovább. Ettől függetlenül tudom, hogy a Kinizsi nem 55 km, hanem 100, és tisztelem is a távolságot, de van egy belső elvárásom magamtól, hogy teljesítem. Ráadásul most még nagyobb a nyomás, hogy ezt a gps-t is muszáj lesz végigvinnem… ! (nevet)

funiQ: Semmiképpen nem szeretnénk újabb terheket rád tenni, emiatt nem kell négykézláb bemászni a célba… Pontosan addig menj, ameddig te úgy érzed, hogy bírod. Mi persze örülnénk, ha a Cartographia-Bányahegy ellenőrzőponton találkoznánk, ahol meleg teával és biztató szavakkal várjuk a túrázókat.

Vincze Gábor: Én már büszke leszek akkor is, ha egy szakaszon vihetem ezt a készüléket!

funiQ: Ez lesz a leghosszabb táv eddig, amin elindultál, és ha jól tudom, kísérővel mész. Hogyan készültél, készültetek fel rá?

Vincze Gábor: Az eddigi túrákon a párommal mentem, aki 40 km-ig bevállalja, tehát a Mátrabércre már nem vele mentem. Ugyanúgy Gordos Gergő jön most a Kinizsin velem, akivel a Mátrabércet csináltam, viszont ő sem ment még 100-at. Emlékszem, hogy éreztem magam a Mátrabérc után, de azzal vigasztalom magam, hogy a szintkülönbségek ott kemények voltak. Először megkerestem a Kinizsi rendezőit, hogy segítsenek nekem profi kísérőt találni, aki végigment már a távon, és jól ismeri az útvonalat. Az lenne a tökéletes, ha olyannal mennék, aki jobb nálam, de sajnos ebben nem tudtak segíteni. Már a judóban is tapasztaltam, hogy az emberek félnek, megijednek attól, hogy „Úristen, egy vakot kell kísérni”. Pedig nem, hozzám sem kell érni, csak arról van szó, hogy kísérő nélkül nem találom meg az ösvényeket, a jelzéseket, pillanatok alatt eltévednék. 3%-ot látok, azaz fényeket, formákat, vonalakat felismerek, ismert útvonalakon jól tájékozódok, de a Gerecsében és a Pilisben ez már nem megy ilyen egyszerűen. Még a jól látók is el szoktak tévedni… (nevet). Lehet, hogy ha megismernek, könnyebben találok majd profi túratársat. Most egymást nyugtatgatjuk a kísérőmmel, hogy meg tudjuk csinálni!

funiQ: Sok túrázót a teljesítményen kívül az is motivál, hogy gyönyörű tájakat ismerhet meg közben. Téged mi motivál a túrázásban? Mennyire érzékeled a környezetet?

Vincze Gábor: A teljesítmény motivál. Ez egy belső kényszer, elvárás magammal szemben. Az az érzés, amikor megveregetik az ember vállát, hogy ez szép munka volt. Nekem így is átjön a túrázás hangulata, én is érzem a jó levegőt, és átérzem azt is, amikor azt mondják, hogy ez egy szép táj. Arról nem is beszélve, hogy én is szoktam fotózni, aztán otthon a nagy tévéképernyőre kivetítem, és megnézem, hol jártam.

funiQ: A Kinizsi Százon csak sportorvosi engedéllyel lehet indulni. Nyugtass meg, hogy most nem volt gond ezzel…

Vincze Gábor: Nem, simán megkaptam. Ahogy mondtam, ha az embernek van már kitaposott útja, és megismerik, akkor már ez nem gond.

funiQ: Ért-e bármilyen hátrány a túrázás során amiatt, hogy látássérült vagy?

Vincze Gábor: Azzal, hogy nem mehetek egyedül, önállóan, meg van kötve a kezem. Alkalmazkodnunk kell egymáshoz, és lehet, hogy lesz olyan pont, amikor nekem kell alkalmazkodnom a kísérőmhöz. Ezért is lett volna ideális, ha egy nálam sokkal jobb túrázó kísér, mert ő könnyebben alkalmazkodik hozzám.

funiQ: Van valamilyen speciális felkészülési technikád a Kinizsire?

Vincze Gábor: Nincs. Azt gondolom, hogy az a legjobb, ha rövidebb túrákkal készülök rá. Azzal viszont számolnom kell, hogy a természetes amortizációnál ötször gyorsabban koptatom el a cipőimet és túrabotjaimat, de ez bele van kalkulálva.

funiQ: A Kinizsi Százas szervezői minden évben pontos statisztikát készítenek arról, hogy hányan teljesítették a távot, ebből hány férfi és nő, milyen életkori és lakóhelyi megoszlásban és hányadik alkalommal. Szívesen látnál olyan statisztikát is, amelyben a látássérült sportolók szerepelnek? Lenne jelentősége ennek?

Vincze Gábor: Jeremcsuk István, aki születése óta vak, végig is csinálta már a százat. Azért fontos, hogy erről tudjanak az emberek, mert én is sokszor hallom a tanítványaimtól, hogy nem is tudták, hogy ilyet lehet. Én sem tudtam, hogy lehet Kinizsi Százat teljesíteni, de ez az én egyéni „perverzióm”, hogy olyanokat akarok csinálni, mint a látók. De úgy veszem észre, hogy a látássérültek, a fogyatékkal élők ezen a téren visszahúzódóbbak, nem mernek kezdeményezni. Ezért is hoztam létre az egyesületet, mert nem mindenki olyan, mint én.

Talán jó ötlet lenne egy külön kategóriát nyitni a fogyatékkal élőknek a túrázásban, mert sokan vannak az országban olyan látássérült, transzplantált, enyhe értelmi fogyatékos, mozgássérült, hallássérült emberek, akik kedvet kaphatnak a sportoláshoz. A média hozzáállása is sokat javult az elmúlt időszakban, de az emberek is sokkal nyitottabbak a téma iránt.

Ahogy a judóban, úgy a túrázásban sem látok olyan áthidalhatatlan különbséget a látók és a vakok között, azt a kicsit pedig áthidaljuk egy kísérővel. Ha ezt a nyomkövető rendszert még tovább lehetne fejleszteni, és beszélő gps-ként még navigálna is a túra során, az maga lenne a szabadság!

Szerző: Lévai Zsuzsa

A Kinizsi Százas a Cartographia Kupa része. A kiadó a Kinizsi Százassal való együttműködés részeként kitelepül a Bányahegyi ellenőrzőpontra, a 70. kilométernél, ahol mindenkit szeretettel várunk egy meleg teára, jó szóra, biztatásra.

Mindenkinek sikeres teljesítést kívánunk!