A nagycenki Széchenyi-kastély bejáratával szemben indul a 20 méter széles, 2600 méter hosszú, kettős hársfasor, aminek a ma átlagosan 16 méter magas fáit Széchenyi Antal gróf és felesége, Barkóczy Zsuzsanna kezdte ültetni 1754-ben.

Az eredetileg lovaglóútként használt fasort a barokk kert főtengelyének folytatásaként telepítették, és eredetileg 645 kislevelű hársból állt. Mára ebből a számból az 1975-ös és 2002-es állagmegóvó és renkonstrukciós munka ellenére is csak 461 fa maradt meg, tehát a több mint 250 év alatt nagyjából a harmadrészük kipusztult. A fasor eredeti beláthatóságán a sort kettévágó vasútvonal is ront. Mindezek ellenére itt sétálva még átérezhetjük, hogy milyen lehetett végiglovagolni a kastélytól a hársfasor másik végéig, a Fertőboz, Hidegség és Nagycenk határán fekvő kis ligetig. Számos helyen meg is pihenhetünk a fák árnyékában álló eredeti kőpadokon.

A fertőbozi dombok csúcsán lévő ligetben 1744-től egy kis kápolna állt, e mellé pedig a fasor telepítésével egy időben egy remetelakot építettek. A kis lakot 1872-ben bontották el, a helyén Széchenyi Béla feleségének, Erdődy Hannának a síremléke áll.

Erdődy Hanna, aki második lányuk születésekor – alig több mint két évvel a házasságuk után – gyermekágyi lázban halt meg, halála előtt azt kérte férjétől, hogy ne a mauzóleumba, hanem a hársfasor végére temessék el, ahova sokszor kilovagolt. Ennek a kérésnek tett eleget Széchenyi Béla gróf, és felkérte Kundmann Károly bécsi szobrászt a síremlék megalkotására. A szarkofág vörös svédgránitból készült, és az elhunyt feleség bronzmedalionjával, valamint a hitet, a reményt és a szeretetet jelképező domborművekkel díszítették. A síremléket 34 kaukázusi fenyő veszi körül, amelyeknek magvait a gyászoló férj hozta haza ázsiai útjairól. Széchenyi Bélát, a világutazó grófot, 46 évi özvegység után, 1918-ban temették szeretett hitvese mellé. Sírfeliratukon ez áll:

„Legyenek oly boldogok a túlvilágon,

amint egymást az életben

hőn és hűn szerették.“