Eleinte talán érthetetlen, miért kedvelnek annyira a turisták egy vásárcsarnokot, de amint meglátjuk a Zsolnay-cserepekkel díszített épületet, minden kétségünk köddé válik. Ha pedig be is lépünk a csarnokba, mintha egy másik világba csöppentünk volna: amellett, hogy megkóstolhatjuk a legfinomabb magyar terményeket, talán minket is magával ragad az évszázados magyar piaci kultúra hangulata.

Az 1867-es Kiegyezést követő Budapest rohamosan fejlődött, ekkor épült több, a mai városképet meghatározó utca és épület. Ezzel szemben a korabeli piacok rendezetlenek és piszkosak voltak. Ez ösztönözte a főváros első polgármesterét, Kamermayer Károlyt, hogy pályázatot írjon ki egy vásárcsarnoki épület megépítésére.

A győztes pályázó Pecz Samu műegyetemi tanár lett, aki egy neogótikus elemekkel díszített, historizáló stílusú épületet tervezett. A vásárcsarnok létrejöttében több nemzetközi faktor is szerepet játszott: már a pályázatot díjazó zsűriben is több ország küldöttjei ültek, a pályázók között párizsi és lipcsei építészek is voltak; illetve az építkezésnél sok cseh és olasz munkást alkalmaztak, ami ellen a magyar építők sztrájkoltak is. Az 1894-ben megkezdett építkezés után 1896 júniusában tervezték megnyitni a vásárcsarnokot, ám egy súlyos károkat okozó tűzeset miatt 1897. február 15-én, egy időben négy másik modern piacépülettel nyílt meg a Vásárcsarnok. Az igen magas összegbe kerülő épületen a kor elismert iparosai dolgoztak: az acélszerkezet a Schlick-féle vasöntöde, a kerámia tetőcserepek és homlokzati pirogránit téglák pedig a Zsolnay-gyár művei.

Kezdetben a csarnok két része volt osztva, az egyik részét a kiskereskedők, a másikat a nagykereskedők használták, és egy pódium is volt az árverezések végett. Az áruk szállításához saját vasúti rakodóvágányt és a Duna-parthoz vezető földalatti folyosót használtak. Az első igazgató, Ziegler Nándor komoly szabályozással szembesítette az árusokat, annak érdekében, hogy a piac magas színvonalú higiéniával rendelkezzen. Az egyesek által túl bürokratikusnak tartott rendszer ellen lázadtak az árusok, szokatlan volt nekik az új szabályozás, ahol nem lehetett a rég megszokott módon, kiabálva kínálni a portékát. A vevők is hiányolták a régi vásári hangulatot, ám végül mindenki alkalmazkodott az új körülményekhez.

Az 1960-as években épültek fel a belső térben a zárt standok, amelyek a régi piaci berendezkedés helyett a vásárcsarnok mai arculatát eredményezték. A világháborúkban megrongálódott épületet építésének 100. évfordulójára teljesen felújították.