Szigetújfalu nevének újfalu része a környező településekhez képest későbbi létrejöttét sejteti. A "sziget" megjelölés földrajzi helymeghatározásként később került a név mellé. A környéken talált réz-, és bronzkori leletek a terület korai lakottságára utalnak. Az ercsi révátkelőhöz közel egy római kikötőerőd állt, amely alacsony vízálláskor még látható.

A honfoglalást követően a falu fejedelmi birtok volt. A XII. században egy magánmonostort alapított Tamás nádor az ún. Ercsi (később Titkoshely)-szigeten. Alapítóját, Tamás nádort 1186-ban ide temették. A monostor bencés, majd később karthauzi, ezt követően ciszterrendiek kezébe került. Az elhagyott épületet a XVIII. század elején még Bél Mátyás látta és leírta művében, utána a betelepülő svábok bontották le, hogy köveiből megépíthessék a mai templomot.

A falu első okleveles említése 1252. augusztus 10-én történt meg, mint a királyné új faluja. 1303-ban egy adásvétel utáni határbejárásban tűnik fel ismét a neve. Hunyadi Mátyás uralkodása idején birtok miatt pereskedett Újfalusi Imre királyi trombitás a ráckevei szerbekkel. A XVI. századból fennmaradt az újfalusi Thrombytás Tamás név. A település a török hódítás idején lakott hely volt. Az 1546-1590 közötti adóösszeírások adatai szerint a faluban 22 és 32 közötti a családfők száma, akik gabona, bor, gyümölcs, len, lencse, széna, méhek, sertések, juhok stb.után fizettek adót a töröknek.

Az elnéptelenedés miatt a település neve 1647-ben még az elhagyott helységek között sem szerepelt. A török kiűzése után rácok és szerbek voltak a település új lakói. Miután Savoyai Jenő herceg megvásárolta a ráckevei uradalmat Heisler tábornok özvegyétől, németeket telepített a faluba.

Az első egyházi anyakönyvi bejegyzés 1702-ből származik. A letelepedéshez kapott kedvezmények után a szokásos úrbéri szolgáltatások teljesítésével tartoztak földesuruknak az újfalusiak.

Az 1770-ben végrehajtott úrbérrendezés szerint 19 jobbágyteleknyi földön 25 földdel rendelkező jobbágy gazdálkodott, valamint 19 házas és 13 házatlan zsellér élt. A telekaprózódás miatt arra kényszerültek, hogy jövedelmezőbb megélhetési módot keressenek. Ezt a munkaigényesebb kertészeti kultúrákkal sikerült elérniük, hisz a környék talaja és a mikroklíma kedvezett a zöldség-, szőlő-, és gyümölcstermesztésnek. Az itt lakók az újratelepülés után, 1733-ban templomot építettek. E helyett készült 1770-ben a ma is meglévő, Szent Lénárdról elnevezett, barokk stílusú épület, amelyet 1773-ban szenteltek fel. A jó belső térarányokkal rendelkező hajó cseh süveg boltozatát kettős hevederek választják el. 1742-1783 között a domonkosok vezették a templomot.

Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően a faluban a kis- és középbirtokok voltak a jellemzőek. A határban a legnagyobb földterülettel, 566 kataszteri holddal a Ráckevei koronauradalom rendelkezett. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején 87 magyar és német nemzetiségű nemzetőr teljesített szolgálatot. A Historia domus szerint 1848 októberében Görgey Artúr honvéd-őrnagy főhadiszállása az 1840-ben készült plébánián volt. Az 1862-ben végrehajtott tagosításkor a kicsi parcellákat egyesítették. Lehetőség nyílt az intenzívebb gazdálkodásra, az állattartáshoz szükséges legelők szervezettebb hasznosítására. Az 1865-ös tűzvész a falubeli házak többségét elpusztította. A helyreállítások után az 1887-ben megalakult helyi Önkéntes Tűzoltó Testület keretei között szervezték meg a tűz elleni védekezést. A lakosság száma 1910-ben 1566 fő, többségük német nemzetiségű és a római katolikus. A századfordulót követő évtizedekben a falu lakossága a mezőgazdaságból élt. A családi szükségleteket állattenyésztéssel is biztosították. Az első világháború a hagyományos paraszti életformát megszakította. A faluból a hadseregbe 380 katonát soroztak be, és közülük 63-an vesztették életüket a fronton. Tiszteletükre 1924-ben emlékművet állítottak. A háború utáni évtizedekben a mezőgazdaságban dolgozók mellett kialakult az iparban dolgozók rétege. A polgárosodási folyamat a helyi alapítású egyesületek létrejöttét eredményezte. Ekkor kezdte meg működését, a Polgári Kör, a Kőmíves Önsegélyező Egylet, és folytatta tevékenységét az 1878-ban alapított Önkéntes Tűzoltó Egyesület.

Az 1941. évi népszámlálás szerint az újfalusiak száma 1630 fő volt, többségük római katolikus vallású. Az anyanyelvi hovatartozásra adott válaszaik alapján 275-en magyarnak és 1354-en németnek tekintették magukat. A nemzetiségi hovatartozást illetően 897 fő mondta, hogy magyar, míg 733 fő németnek tartotta magát. Az adatokból látható, hogy többségében svábul beszéltek, de részben mégis magyarnak tartották magukat.

A II. világháború alatt a magyar hadseregben 40-45 falubeli katona harcolt. A front közeledtével, 1944-ben az itt élők közül sokat besoroztak a német csapatokhoz. A harcok végkifejleteként 1944. november 22-én foglalták el a falut a szovjet csapatok. A révnél akartak átkelni az Ercsiben védekező német csapatokkal szembeni harchoz. A falut ekkor több bombatalálat érte. A II. világháború halottainak és polgári áldozatainak száma 77.

A 134 fő "malenkij robotra" hurcolt közül 19 fő sohasem ért haza. A háborút követően, az 1941-es népszámlálás adatai alapján a német lakosság egy részét – közel 800 főt - kitelepítették. Az ország más területeiről és a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény alapján Magyarországra került családok közül többen érkeztek az üresen maradt portákra. A szövetkezetesítés hatására 1949-ben megalakult a József Attila Termelőszövetkezet. Az 1959-ben létrehozott Petőfi Termelőszövetkezet 1960-ban egyesült a korábbival, és Béke Termelőszövetkezet néven működött 224 taggal, 920 holdon. A szigetcsépi Lenin Termelőszövetkezettel 1976-ban fuzionáltak. Az összevonások a közigazgatásban is előtérbe kerültek, így 1977. április 1-jén Szigetújfalut egyesítették Szigetcséppel és Szigetszentmártonnal. Már ezt megelőzően kiépítették a településen a villanyvezetékeket és az úthálózatot.